Filozófiám a Hungalórum óriásplakátról

Szeretnék néhány gondolatot megosztani a Nemzeti Lovas Színház új műsorára készült plakátjáról, mely a Hungalórum – Világhírű Musicalek és Operettek lóháton – fantázianevet kapta. A Hungalórum egy történelmi eredetű szóból, a Hungarórumból származik, mellyel kicsit azt akarjuk fémjelezni, hogy ez egy hungarikum is egyúttal, de természetesen a ló szó sem maradhatott ki belőle. Ez a megnevezés pedig az alábbiakat tükrözi, és az általam megjelenített Kentaur figurának ezek az üzenetei:

Már gyermekkoromban megálmodtam egy fantasztikus világot, csak akkor még nem tudtam, hogy ezt lovas színházban fogom megvalósítani. Ebben egy olyan mesét szeretnénk az embereknek bemutatni, amibe akár „Picasso kétorrú hajadonai és hatlábú ménjei” is beleférnek. Ezek az érdekes lények azt közvetítik a mai társadalom felé, hogy mi semmiképpen sem vagyunk szürkék, egysíkúak. Itt nem egy öltönyös, lovas ember vagyok, hanem egy lóval összeolvadó teremtmény az un. kentaur. A magyar mitológiában is szerepelnek kentaurok, mint mitológiai elemek. A félmeztelenségem, a hosszú hajam, amibe belekap a szél, azt üzeni, hogy olyan férfiak vagyunk, akik mezítelenül, a szélnek nekifeszülve, az árral szemben a szabadságot akarják ábrázolni: az erőt, a száguldást, a dinamikát. Egy ilyen mesebirodalomba szeretnénk elkalauzolni a nézőket. Ez a plakát fő üzenete, és kiemelném még a rajzolt mesevilágot is, azt, hogy nem az egyhangú hétköznapokat akarjuk bemutatni a Nemzeti Lovas Színházzal. Valamilyen módon „varázsolni” szeretnénk, kiemelni a nézőket a valóságból. A lovas színház önmagában is egy 5D-s mozi, hiszen a néző érzi a ló leheletét, illatát, érzi, ahogy a patájából felverődő homokszemcsék az arcához ütköznek.

Mi nem a sportlovas társadalomhoz tartozunk, annak ellenére sem, hogy napi 4 órákat dolgozunk mesteredzőkkel, mint például Dallos Gyulával, vagy Komáromi Krisztiánnal. A végkifejlet egyáltalán nem egy kommersz díjlovagló program végrehajtása, hanem egy csodálatos, különleges mese, amiben a lovas színészek kentaurként, meztelen felső testtel feszülnek neki a világnak, a valóságnak, azért hogy „varázsoljanak”, „gyógyítsanak”. Az én filozófiám szerint az orvosok gyógyítanak a legjobban, aztán a pedagógusok, és szerintem mi művészek is hivatottak vagyunk arra és rendeltetésünk, hogy az embereket ebben a beteg világban kicsit gyógyítsuk a produkciónk által. Célunk, hogy olyan felemelő, üdvözítő előadást, élményt nyújtsunk, mely által plusz energiát kapnak a nézők. Ehhez abszolút testazonosnak érzem a kentaurságot és azt az erőt, azt a dinamikát, amit én és az általam vezetett társulat szellemisége tükröz.