Baján eddig még nem volt példa lovas színházi előadásra, és bár idén a teátrum tagjai néhány alkalommal már ellátogattak városunkba, ízelítőt nyújtani a megvalósuló előadásból (részesei voltak például a március 15-i városi ünnepségnek és a halászléfőző fesztiválnak is), mindez természetesen nem érhetett fel az egész estés produkció élményével. Ez alkalommal pedig leszögezhetjük: törhetjük ugyan a fejünket azon, mi is a lovas színház lényege, de a végén úgyis ott kötünk ki, hogy fölösleges ezt túlbonyolítani. A lovak ugyanis mindent visznek. Csodaszép, szemet gyönyörködtető és remekül trenírozott paripák, akik (igen, jelen sorok írója pontosan tudja, hogy a magyar nyelvhelyesség érvényben lévő szabályai szerint „amely” vonatkozó névmással kellene utalnia a lovakra, de ezt több okból sem fogja megtenni) vágtatnak, galoppoznak, táncolnak, ha kell, az erőteljes hang és fényeffektusok ellenére is fegyelmezetten teszik a dolgukat, miközben arra is vigyáznak, hogy ne tegyenek kárt a köztük rohanó-táncoló-tébláboló-éneklő-játszó kétlábú kollégákban. Minden előzetes jelzés a lovakkal való közös munkáról és játékról beigazolást nyert: a nemes állatokból sugárzó ősenergia valóban csak úgy áradt a játéktérről, és alig hinnénk, hogy akadt olyan néző, aki ne emelné meg a képzeletbeli kalapját a lovak előtt. Jelenlétük jótékonyan elfedte azokat a hibákat, amelyek kevésbé elkerülhetők olyan darab esetében, amelynek a történetét már eleve létező zeneszámokra írják meg, de valószínűleg senki sem várta, hogy élete legmegrendítőbb történetét itt kapja: kapott helyette mást, jobbat. És bár alapvetően a történet – színház a színházban alapon – arról szól, hogyan születik meg a lovas színház ötlete, mindazok a kisebb drámák, amelyek elvezetnek idáig – testvéri rivalizálás, küzdés az apa szeretetéért, féltékenység, intrikák, gyújtogatás, szülő-gyerek konfliktus, útkeresés, álmok hajszolása stb. – mind ismerősek lehetnek már.

Adott egy testvérpár, Sándor (Pintér Tibor) és Balázs (Szerényi László), akik egy lovas tanyán felnőve már gyermekként mindent megtanulnak a lovakról, apjuk (Sipos Imre) azonban teljesen különböző módon neveli két fiát (kicsit zavaró, hogy erre a kettősségre a néző semmilyen magyarázatot nem kap). Sándor a szigorú nevelés hatására maga is kemény, de sikeres üzletember és profi kaszkadőr lesz, míg a kényeztetett kedvenc Balázsból szelíd, a szegénységben is boldog álmodozó válik. Kettejük konfliktusa vonul végig a darabon, belevonva mindenkit: a gyerekkoruk óta mindkettőjüket szerető, de végül férjül Balázst választó Zsófit (Janza Kata), a mindenki bizalmasa kocsmárost (Frankó Tünde), az apja és nagybátyja között választásra kényszerülő Julit (Pápai Kíra), valamint a barátokat és színművészetis évfolyamtársakat, akik ugyan végtelenül tisztelik a kitűnő lovas szakember és oktató Sándort, de Balázzsal osztoznak álmaiban, terveiben és törekvéseiben. Az újdonságként megalakuló lovas színház a megtestesítője mindannak, amiért egy fiatal csapat küzd, minden nehézségen átlendülve, mert hajtja őket a közös alkotás vágya. A főbb szerepekben feltűnő rutinos művészek (többen közülük meghívott vendégként vettek részt a produkcióban) hangjukkal és karakterformálásukkal ezúttal sem okoztak csalódást, a Nemzeti Lovas Színház tagjai pedig bemutatták, hogyan lehet egyszerre lovagolni és játszani-énekelni: Pápai Kíra és Mohácsi Márk teljesítménye (és énekhangja is) csodálatra méltó, a lovas kaszkadőr jeleneteknél pedig talán még a lélegzet is elakadt néhány pillanatra. Ki kell emelnünk az egyik legfiatalabb szereplőt, Kővári Samut (a gyermek-Balázst), aki zsenge kora ellenére is profikat megszégyenítő magabiztossággal játszik és énekel, Szerényi Lászlóval közös jelenete a darab egyik legmeghatóbb momentuma. Szombath Gergő koreográfus olyan táncokat álmodott meg a darabhoz, amelyek kellőképpen kiemelik a fiatal művészekből áradó lendületet és vitalitást, de a táncosok Balázs gyötrődő lelkének kivetüléseként is remekül teljesítenek – a Bajai Fiatalok Színházának statisztái pedig szinte feltűnésmentesen simultak bele a jelenetekbe, ezzel egy kis külön büszkeséget és belecsempészve a darabba. Dicsérhetjük a látványos színpadképet – az óriási nyereg is számos jelentést hordoz magában –, Demjén Ferenc máig hatásos slágereit, a színészi játékot, a poénokat (ezekben főként Pesák Ádám karaktere járt az élen), de mindezek fele ekkora hatással sem bírnának a lovak jelenléte nélkül. Legyen szó Sándor és Balázs párharcáról, a Trója című darab megvalósításáról vagy Balázs és Klaudia (Ilyés Jenifer) külföldi produkciójáról, a paripák gyakorlatilag ellopják a show-t, mi pedig nézőként egyáltalán nem bánjuk ezt.

A bajai bemutató még egy, mindeddig példa nélküli meglepetést tartogatott: a bajai térség legígéretesebb díjugrató növendékei (tíz ifjú hölgy) abban a megtiszteltetésben részesülhettek, hogy felülhettek a fővárosi teátrum lovaira, és két díszkörrel fejezhették be az estét. Amint Pintér Tibor elmondta: ezzel a gesztussal kívánták szimbolizálni, hogy a magyar lovas társadalom összeér, és „a lelkük addig vágtat”, amíg visszatérhetnek majd Bajára.

Forrás: baja.hu/Sándor Boglárka