A lovaglásról való filozófiám
Azt gondolom, hogy a ló és az ember viszonya egy rendkívül fantasztikus, és különleges kapcsolat, ami meghaladja azt a fizikát, amit vizuálisan látunk. Ez egy nagyon komoly lelki kötelék, hiszen a lovat a világ 11 legintelligensebb élőlénye között tartják számon. Rettentő érzékeny és intelligens, önálló szuverenitással rendelkező állat, amely tanítja az embert azáltal, hogy tulajdonképpen a ló a tükörképünk. Képes diagnózist felállítani az aznapi és a generális jellemünkről. Nem véletlenül tanítják terápiás lovaglásokon keresztül az autista gyerekeket, a rehabilitációra szoruló lelki sérült felnőtteket, és fizikoterápiára is kiválóan alkalmas a ló. 
Rengeteg mindenre megtanít: alázatra, önfegyelemre, pontosságra, érzékenységre. Hosszú távon nem lehet jó lovas az, akiben nincsenek meg ezek az adottságok. Aki érzékeny műszerként áll az élethez, az élőlényekhez, a gyermekéhez, a barátaihoz csak abból lehet igazi lovas. A ló azonnal megérzi a félelmet, és ezeket a típusú embereket nem annyira kedveli. Az egyenes, tiszta beszédet, a tiszta lelket értékeli és szereti. Persze ezen lehet javítani. Saját kollégáimon és barátaimon is tapasztalom, hogy van olyan, aki nagyon félt a lótól, de leküzdötte ezt, s ma már kiváló harcosként az élbolyt vezeti. Kiválóan fejleszti a jellemet is ez az állat. Elmondhatatlanul sok mindenre megtanít. Saját példámat említeném: a ló felhívja a figyelmet arra is, hogy ne rohanjunk! Amikor volt egy magánéleti válságom a nyáron, akkor állandóan a lovardába menekültem. Aztán az egyik nap túl gyorsan, bemelegítés nélkül kezdtem el vágtázni a mezőn, és nem vettem észre, hogy a ló nincs egyensúlyban, nem melegedett még be rendesen az egyébként kicsit sérült lába. Így belegabalyodott abba, megtorpant, felborult velem és rám esett. Ettől lett egy teljes traumatikus ínszalag illetve lábtő szalagszakadásom, amit meg is operáltak még aznap este, és emiatt hónapokig nem tudtam járni. Mai napig is egy picit még néha – amikor nincs bemelegítve a lábam – sántítok. Szóval megtanított rá a ló, hogy ne rohanjak!
Ezután különös dolog történt velem kispadra kényszerítve: lentről kellett néznem a lovaimat és a lovasaimat. Kénytelen voltam bennük gyönyörködni, és rájöttem, hogy bizony nélkülem is van világ, van élet! Ha csak lentről figyelem és locsolom azokat a bizonyos virágokat, akik számomra fontosak, akkor is ki tudnak virágozni, ki tudnak nyílni…nem kellek mindenhez én, nem kell, hogy én mutassak meg mindent, nem belőlem indulnak ki a dolgok, hanem az emberből önmagából, a másik emberből, egy másik élőlényből! 
