A művész doppingszere az adrenalin

Gyakran látom a kollégáim arcán, és magamon is sűrűn észreveszem, hogy sokszor már az előadás előtt hulla fáradt vagyok. Azonban ahogy belépek a színházterembe, teljesen átszellemülök. Egyik pillanatról a másikra, a reflektorfények erejétől, a mikroport hangjától, a színésztársak nyüzsgésétől, és látva, ahogy szivárog a közönség, egy igazi csoda történik, ami megváltoztat minket. Az éjszakázó fáradt színész egyszer csak csillogó szemű, erős egyéniségként, igazi művészként lép a színpadra a közönség elé.

Psota Irén (  2016. 02. 25) egy nagyon találó mondásával írta be magát a színháztörténelembe: „Aranyom: engem a csak a kávé és a smink tart össze!” –említette gyakran.

Egy dolgot viszont nem mondott el Psota Irén, ami nagyon fontos: a színházi léttel együtt járó adrenalin az, ami  doppingszer is számunkra, mely nélkül nagyon hamar kiégnénk, s nem tudnánk tündökölni a reflektorfényben sem!

Sokszor civil emberként sétálva az utcán, egy-egy tükörben  fáradt tekintetű, a korral járó ráncokat is viselő emberként látom magam viszont, azonban amikor színpadra lépek valami megváltozik, illetve valami megváltoztat. Nyoma sincs többé a ráncoknak, egyszer csak felvillanyozódom és átjár az energia, ez az úgynevezett színész adrenalin, ami életben tart.

Egy tudományos kutatás azt állítja, hogy akik énekelnek, táncolnak vagy bármely más művészeti ágban jeleskednek, tovább élnek. Ezt talán sosem tudjuk meg biztosan, egy azonban kétségtelen, a hiteles művészek meg tudják jeleníteni a színpadon a lelküket, kiadják a bánatot, a problémát, az örömöt és fájdalmat, mellyel az adrenalin hódító vagy éppen bódító útjára indul a szervezetben, elűzve a korábbi fáradságot. Nagyon vigyázni kell ezzel a felfokozott állapottal, hiszen ha mindez még az előadás utáni iszogatásba is torkollik, a hosszabb hatás fenntartása érdekében, az már negatív előjelűvé teheti az egyébként is mámoros állapotot. Ilyenkor mondjuk, hogy két végén égetjük a gyertyát.

Az az igazán egészséges egy színész életében, ha megelégszik a közönség és a reflektorfény nyújtotta örömmel, s mellette valami egészen másban találja meg további boldogságát.

Sok idős színész nyúl ehhez az örömforráshoz élete vége felé közeledve is, köztük egyik példaképem Bessenyei Ferenc is (  2004. december 27), aki annak idején azt nyilatkozta: „Addig élek, amíg játszom!”. Élete utolsó egy évében nem lépett már színpadra, azonban egészen addig, 84 éves koráig valóban a színjátszás tartotta életben.

Számtalanszor, mikor lóra ülök és színpadra lépek, úgy érzem mintha 10-15 évet fiatalodnék lélekben, s megújulva egy különleges varázs veszi kezdetét.

Az egész színésztársadalomra jellemző ez, hiszen a hollywoodi mozisztárok is akár 60-70 évesen is kiváló formában vannak. Gondoljunk csak Hugh Jackmanre, Sylvester Stallonéra, Arnold Schwarzeneggerre és még sorolhatnám szinte a végtelenségig. Mind-mind a mozi tartja őket csúcsformában, azonban ne gondoljuk, hogy csak a pénz által fiatalodhatnak.
Egyszerűen a hit megléte az az erő, amellyel formában tarthatják magukat, és hogy szükségét érezzék még további létüknek.

Amikor egy előadóművész nem játszik, nincs jelen a színész adrenalin az életében, jellemző módon, boldogtalan és fásult lesz. Így vagy úgy, de meghal, vagy szó szerint, vagy egyszerűen csak lelkében alszik ki az a láng, ami eddigi pályafutását végigkísérte, s többé már nem ugyanaz az ember. Ezért borzasztó nehéz egy színész mellé olyan párt találni, aki megérti, hogy számunkra a játszás olyan függőség, mely nem eldobható, nem levetkőzhető, hiszen az ember lelkéből fakadó gyönyör táplálja.

Létezik természetesen olyan pályafutás is, aki azt mondja: 50 éves lettem, mindent megkaptam az élettől, eljátszottam a vágyott szerepeimet, s már csak a vitorlásomon szeretnék pihenni és a nyaralómban lakni.

Számomra, azonban azaz igazi művész, aki még akár 84 éves korában is reflektorfényre vágyik, persze limitált számú előadással és kizárólag olyan szerepekben, melyekben  még üzenni tud nézőinek és közvetíteni a világnak. Egy valódi művésznek sosem huny ki a láng a mécsesében.

Magyarországra betegségként jellemző, hogy egykoron ünnepelt művészeit nem becsüli eléggé, öregkorukra elfelejtődnek, fényük  elhalványul.
Maga a színjátszás sem létezne nélkülük, hiszen a nagy jelentek, komoly alakítások, bonyolult összetételű drámák, mint például Karamazov testvérek élethű ábrázolásához a színész érettsége és élettapasztalata adta bölcsessége elengedhetetlen.

Külföldi színházak előszeretettel alkalmaznak 20-26 éves fiatal embereket, akár komoly szerepekre is, mely egyrészről kifogásolhatatlan, hiszen ahogy korábbi blogomban is írtam (Hadak útja a Nemezeti Lovas Színházban), a kor és a nem megszűnik létezni a színpadon, másrészről azonban nem hiszek feltétlen ebben a választásban, hiszen ilyenkor eltűnik az érettség és bölcselet a színtérről, s bár a produkció így is színpad képes lesz,életszerűségéből veszít majd.

Hiszem, hogy ez a bizonyos plusz energia, ami átjár minket egy-egy fellépés előtt és alatt a közönségünkhöz is elér, s ahogy minket felvillanyoz, úgy nézőinkre is pozitív hatással lehet. Igyekszem gyakorta alkalmazni ezt.

https://www.facebook.com/margit.palfi.5/videos/1430122267059695/

(* a videó

[button style=”small filled arrow-left” icon=”” title=”On-line jegyvásárlás” url=”https://www.jegy.hu/program/matyas-az-igazsagos-77075″]

[button style=”small filled arrow-right” icon=”” title=”Megnézem a reperotárt” url=”http://nemzetilovasszinhaz.hu/repertoar/http://nemzetilovasszinhaz.hu/repertoar/”]

Várunk benneteket a Kincsem parkban

Szeretettel

Pintér Tibor
Igazgató