Tükör vagy görbe tükör?
A színészet egy rettentesen érdekes és izgalmas mesterség, tulajdonképpen nincs is amihez hasonlítani tudnám. Éppen ezért nem feltétlenül mesterségnek, hanem inkább hivatásnak szólítom. A jó isten elhívatott minket, egy olyan csodálatos küldetésre, egy olyan feladatra, ahol szórakoztatjuk a nézőket, s tükröt, vagy görbe tükröt állítunk a közönségünknek egy-egy színdarabbal.
Én magam, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végeztem Szinetár Miklós osztályában és kijelenthetem, hogy rengeteget tanultam tőle, a legnagyobb színházi bölcsességeket általa sajátítottam el. Ezeket jó, ha az ember egy életre elraktározza, mint ahogy én is tettem, hiszen a mai napig ebből élek és táplálkozom. Nagyon szeretem Szinetár Miklóst és ezúton szeretném neki megköszönni, hogy bízott bennem ésaz egyetem első évében nem rúgott ki. Megvárta míg a rajongó fiúból művész érik, hiszen a negyedik évben már a legjobb növendékei közé tartozva végeztem el az egyetemet. Ma pedig itt vagyok. Az egyetemi éveim alatt összeszedett tudásból és tapasztalásból, valamint a gyerekszobámból magammal hozott készségekből él és táplálkozik minden, amit ma tudok és képviselek.
Tükör vagy görbe tükör? Egyszerű kérdésnek hangzik talán, azonban nagyon kicsi a határmezsgye.
Általában a színház inkább görbe tükröt tart a társadalomnak, s felnagyítja azt a szituációt, amiben éppen élünk, vagy ami történik körülöttünk nap mint nap.
A középkorban a commedia dell’arte az úri osztály kifigurázásáról szólt, s egyfajta görbe tükröt tartva, mutatták meg a hibáikat és az erényeiket is. A színház ma is erről szól, s azt gondolom, hogy ennek az intézménynek a legnagyobb felelőssége az, hogy valamilyen módon neveljen és jobbá tegye az ember életét, még akkor is, ha a bűnöket mutatja meg.
Azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy az a fantazstikus a színészetben, hogy közben elkövethetsz olyan bűnöket, amit a privát életben soha nem tennél meg. A színtéren lehetsz gonsoz, gyilkos, őrült szerelmes, a színpadon bármit megengethetsz magadnak és még csak gyónni sem kell.
Nincs lelkiismeretfurdalás, hiszen mindez arra szolgál, hogy más bőrébe bújva egy szerepet megformálva, s közben könnyeket vagy mosolyt csalva a nézők arcára elgondolkodtassunk, és a darab üzenete felszínre kerüljön. Én azokat az előadásokat helyezem előtérbe, aminek van mondanivalója, azonban ez mindig más és más síkon történik.
A színházban nemcsak a jó dolgokat mutatjuk meg, néha a fájdalom kerül előtérbe. Az egyik kedvenc darabomban, az emberi gyarlóságra és szenvedésre a szerelem tükre által derült fény, habár a fiú mindvégig kitartott halálos beteg hitvese mellett, mégis az imádott nő a karjaiban lelt örök nyugalomra. Hogy tudná ezt egy ember ép ésszel feldolgozni? Ez már nem egy egyszerű sík, itt már nagyon bonyolult emberi érzéseket kell megmutatni, amiről azt gondolom a színészek igazi csemegéje lehet. Én fürödtem ebben a szerepben, borzsasztóan élveztem, s a visszajelzések alapján úgy nyilatkozhatok, hogy a nézők is elégedettek voltak a partnernőmmel közös alakításunkkal.
A musicalek általában nem ábrázolnak ennyire összetett érzelmeket, bár ma azt vallom, hogy minél bonyolultabban próbálja valaki megfoglamazni a musicaeleket, annál jobban jár. Én abban hiszek, hogy a színész még a halála percében is képes magas c-vel üdvözölni a nézőt. Erre többp példát is találunk, ha megnézzük a West Side Story Toniját, Rómeó és Júlia Mercutióját, vagy éppen Rómeóját. Talán banálisnak gondoljuk, hogy az ember a halála percében is énekel, azonban az a színész műveli jól a mesterséget, aki ezt valóban komolyan veszi, hiszen aki ezt elbagatelizálja és még rá is tesz egy lapáttal, az ezt a műfajt nem tiszteli, sőt cinikát mutat.
Nekünk színészeknek őszintének kell lennünk és elhitetni a nézővel azt a perspektívát, melyben hitelessé válik, hogy egy énekes és színész dalra fakad az érzések tengerében. Azt gondolom ez az igazán nehéz feladat ebben a hivatásban.
Azt szoktuk mondani, hogy a színház akkor erős és működik jól, amikor az érzések már annyira elhatalmasodnak, hogy azt már csak a zene eszközével lehet kifejezni. Én a muzsika létjogosultgában legalább annyira hiszek, mint a prózai színjátszásba. A különbség csupán annyi, hogy a prózai darabokban az idő múlását finomabban érzékeltetik, s nem lehet hatalmas, gerjesztő érzelmeket megmutatni.
Míg a musicalben az igazán nagy bensőségek megmutatására van szükség, a generális érzésket, fájdalmakat mutatjuk be egy -egy dalon keresztül, s habár kicsi az esély rá, hogy finomságokatjátszunk el a színtéren, mégis azt gondolom arra kell törekednünk.
Éppen ezért oly fontos számomra a versek és a költészet szeretete és a színész azon keresztüli kondicionálása.
Én így képzelem el a színházat és a színészetet. Popper Péter színész pszichológus csodálatosan megfogalmazta a színészet egyes fajtáit. Ő úgy fogalmaz, hogy kétféle színész szélsőség létezik: az egyik a komédiás, a másik a varázsló.
A komédiás kicsit felszínesebben fogalmazza meg mondanivalóját, azonban rendkívüli módon ért a szórakoztatáshoz. A varázsló mélységesen átéli szerepeit, sokszor kudarcként fogja fel a egy szerep megformálását, s órákig, hetekig gondolkozik a kivitelezésen.
Azt gondolom, az az egészséges, ha egy kicsit mindkettő bennünk van. A színészi eszközöket könnyedén kell tudnunk használni, könnyűszerrel, táncolva, komédiázva, s közben a lelkünknek tudnia kell sírni. Hát ez az igazi síró bohóc esete a varázslókomédiással. Erre törekszem a művészet iránti alázatommal és a színház iránti tiszteletemmel.
A lovas színház körülményei ezt éppúgy megkívánják, s nem csak lehet, hanem kell is kamatoztatni az effajta tehetségünket. Bubik István kollégám ( 
2004. november 28.) színjátékosnak hívta magát. Mi épp olyan színjátékosok vagyunk, hiszen igyekszünk a nézőknek valami csodát mutatni, én ebben hiszek és a ló csak megemeli ezt a csodálatos élményt, amennyiben úgy lovagolunk, ahogy a lelkünk muzsikál.
Így folytatom a hitvallásom, s eszerint próbálok szórakoztatni és a kollégáimnak is ezt tanítom.
VÁRUNK BENNETEKET A KINCSEM PARKBAN
Szeretettel
Pintér Tibor
Igazgató
